…hol is kezdjem?
Talán ott, hogy mennyire HÁLÁS VAGYOK azért, hogy ebben a karnációmban (testet-öltésemben) női testben élhetek 🙂
Bevallom, nem mindig volt ez így, hiszen emlékszem, hogy ovis koromban azzal nyüstöltem a szüleimet, hogy „Miért lettem én lány, amikor a fiúknak mindig, minden könnyebb? …még pisilni is… mert ők pisilhetnek állva, nekem meg le kell guggolni, vagy ülni… MIÉRT?”
Édesapám, magas intellektusából fakadóan, egy igen egyszerű, és egzakt választ adott a kérdésemre: „Mert hajnalban születtél, és meghasadtál.” 😀
Én egy ideig ebben a hitben maradtam. Egy ideig… Mivel már akkor is, egy egészséges kíváncsisággal éltem életem, elkezdtem kérdezgetni az ovis társaimtól, a fiúktól és a lányoktól is azt, hogy ki mikor született. Aztán, mikor elegendő bizonyítékok birtokába kerültem (mint a szakdolgozataim védésekor az államvizsgáimon) odaálltam az Édesapám elé. Nagy levegőt vettem, és határozottan, erős meggyőződéssel elmondtam neki, hogy tudom, hogy vannak olyan fiúk, akik hajnalban születtek, és mégsem hasadtak meg, és olyan lányok, akik este születtek és meghasadtak. Ekkor, Édesapám tekintete a magasba meredt, mint aki helyes válasz után kutat, és egy mély kilégzés után, kedves mosollyal a szája szélén megsimogatta vörösesszőke gombafrizurámat, és ezt mondta: „Hidd el kislányom, jó hogy lánynak születtél.”
„Rendben, ha te mondod.”- gondoltam magamban, de még mindig nem értem, hogy miért lettem én lány…..
Aztán „gyorsan” eltelt 30-40 év… és MEGÉRTETTEM…
Épp a válásom előtt 1-2 hónappal történt, amikor egy önkormányzati egyeztetés után ott ültem egy beton lépcsőn, az akkori barátnőmmel, és kiégett tekintettel, mereven bámultam magam elé… néztem a semmibe, és csak annyit tudtam mondani neki, hogy úgy érzem, ez az élet, amit most élek, az nem az én életem…. és amikor ezt kimondtam, – azaz fizikai síkra helyeztem. – szinte abban a pillanatban kúszott be a fülembe Ákos: ’Hello’ dalszövegének részlete:
„Én nem ide jöttem,
Nem ezt akartam,
Reményt kaptam csak az útra
Én, az örök átutazó…”
…az örök átutazó… hm. igen.
Ez a pillanat volt az, A PILLANAT, amit utólag, – Wayne Dyer: The Shift című filmjének többszöri megnézése, és lejegyzetelése után – FELÉBREDÉSNEK definiáltam magamban.
Ez után a pillanat után, mintegy 2-3 hónappal később gyökerestől fordult fel/meg az életem…
Éppen mostanság (július végén) 9 éve, hogy egy több napos „Virágos Magyarország” zsűrizés után „hazaestem”, és a volt férjem azzal fogadott, hogy amíg én oda voltam ő sokat gondolkodott, és úgy döntött, hogy váljunk el… Dermedt csend… ugyan érzékeltem, hogy valamire készült már egy ideje, mert korábban többször kértem, hogy menjünk el párkapcsolati terapeutához, mivel az inszeminációk, és lombik programok után úgy éreztem testem-lelkem összetört, és a kapcsolatunk a mély pontra jutott… hát ide jutott.. Ő. Aztán hozzátette, hogy nyugodtam adjam be a válókeresetet én, ha akarom… és ÉN, AKARTAM. Igen megtettem azt a lépést, amitől azt gondolom sok nő retteg, és inkább benne marad egy számára már méltatlan helyzetben, kapcsolatban. Bevallom, sokat gondolkodtam rajta, hogy mitévő legyek, még mielőtt a volt férjem meg nem adta kapcsolatunknak a „kegyelemdöfést”. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben többször is az, hogy elváljak, csak nem tudtam, hogy hogyan tegyem meg. Így azonban, hogy nem én tettem meg, fájt… NAGYON FÁJT, mert hát azt gondoltam, és a szüleimtől is azt a példát láttam, hogy egy házasság erre az életre szól… de, nem így lett… ez a házasság szoktam mondani nettó 6, bruttó 7,5 évig tartott. És én, ott álltam összetörve, romokban, és csak annyit tudtam, hogy indulnom kell… Egyedül, önMAGammal egy útra, befelé, hogy rálelhessek, megtalálhassam a legnagyobb kincsemet, önMAGamat, a NŐISÉGEMET, melyet útközben elveszítettem… vagyisháát, lehet, hogy igazából meg sem volt, mert mintából életem… családi mintából.
Szóval, egy gyorsnak tűnő, ám fizikai síkon, anyagilag mind a mai napig rendezetlen válás után, sok-sok költözéssel, albérletezéssel a hátam mögött, az útkeresésem hozadékaként, elkezdtem tényszerűen ránézni, és összegezni az eddigi életem, női létminőségem megéléseire, tapasztalásaira, miértjeire. Elkezdtem összegezni azt, hogy mi mindent tapasztaltam meg nőként, és milyen reménytelennek tűnő helyzeteket kaptam, és oldottam meg/fel önMAGamban, az életemben.
Sok-sok „AHA” élményem, FELISMERÉSEM volt, mikor elkezdtem átlátni, hogy mi miért történt velem, bennem. Ma már tudom, hogy mindig, minden, okkal történik, még-ha akkor, abban a pillanatban (vagy órában, vagy napokban, hónapokban, években) ezt nem tudtam, és nem is úgy éltem meg… Leírhatatlan érzés, páratlan megtapasztalások sorozata volt felismerni női létem megannyi színét, s annak még több árnyalatát ♥
Elkezdtem látni, és felismerni hozott mintáimat, majd tudatosan dolgozni rajtuk különféle módszerekkel, technikákkal (családállítás, vezetett relaxációk, tánc-meditációk, egyéb oldások, melyeket én is szoktam ajánlani specifikusan a Vendégeimnek).
Minták… én egy olyan családba születtem (pontosabban, olyat választottam, mielőtt leszülettem volna), ahol az egyik dédanyámat a 7 szilvafás, kutyabőrös dédapám „asszony-állatnak” nevezett, a másik dédanyámat pedig a Diakonissza nővérek* – akiknél nevelkedett, és élt – hozzá kommendáltak a dédapámhoz, aki özvegyen maradt 3 kislánnyal (az ő szerelmük első gyümölcseként született meg az én anyai nagyanyám).
Hogy ez miért is fontos?
Azért, mert öröklött női mintáink, a lenyomatok, itt élnek bennünk, akár akarjuk, akár nem, és ha tudatosan nem dolgozunk vele, akkor nem történik változás, éljük anyáink, nagyanyáink életét, mintáját.
Azonban azt is tudom, hogy az egyéni, „öröklött” vagy „hozott” női mintáim mellett, a kollektív női tudati szint is mélyen a zsigereimben van, akár tetszik akár nem. Ez a kollektív tudati szint, egy patriarcha társadalomban, az az, hogy egy nő másodrendű élőlény, semmibe nincs beleszólási joga, nem egyenrangú a férfival, és ezt még egyes vallások, irányzatok is megerősítenek. Nos, én ezen a mintán kezdtem el, egyéni szinten „dolgozni”, változtatni, mert úgy éreztem, semmivel sem vagyok kevesebb mint egy férfi, csak más…anatómiailag más…
Tisztában voltam vele, hogy női(erő)vonalaim gyógyítói, szolgálói minőségben élték a megpróbáltatásokkal, és világháborúkkal tarkított életüket, vidéken ki-ki a saját, Szabolcs megyei kis településén.
Az egyik nagyanyám (a Diakonissza növendékből 11 gyermekes családanyává vált dédanyám első szülött leány gyermeke) kijárta a 4 elemit, és a Vöröskeresztnél volt önkéntes ápoló. A másik (a 7 szilvafás elsőszülött, lány gyermeke), a 6 elemit járta ki, ami akkor nagy szó volt, mivel lányok az időtájt’ nem igen jártak/járhattak iskolába. Tudom, hogy mindketten kitűnő tanulók voltak (az egyikőjük bizonyítványát még most is őrzi Édesanyám). Azonban, Nagyanyáim mesélték, hogy bármennyire is szeretettek volna továbbtanulni, hiába volt meg minden képességük ehhez, nem lehetett, más volt a kötelesség.
HÁLÁS VAGYOK, hogy én már megtehettem/megtehetem, tanulhattam/tanulhatok mind a mai napig azt, amit én szeretnék, pontosabban azt, amit a LegFelsőbb vezettetés „súg” lelkemnek-szívemnek, azaz amerre el-hívatást érzek.
HÁLÁS VAGYOK, azért, hogy dönthetek. Szívből dönthetek. Nyilván, ez az én karmám, én döntöttem így mielőtt leszülettem volna, hogy milyen életfeladatokat vállalok be, és, hogy milyen emberi testben fogom megtapasztalni, megélni, az ez életbeli vállalásaimat. Igen, az ÉN FELELŐSSÉGEM, hogy hogyan élek, hogyan dolgozom meg- illetve fel, a hozott vagy vállalt feladataimat, nem másé.
Mióta eszemet tudom, mindig is vágytam, egy elfogadó, befogadó szeretetteljes közegbe, egy olyan NŐI közösségbe, ahol nem férfi módon versengünk egymással, hanem meg tudjuk osztani egymással életünk pillanatnyi nagy felfedezéseit, érzéseit. Emlékszem úúúgy szerettem volna megosztani azt, hogy milyen kényelmetlen állva pisilni, amikor, nagy terpeszben állok és lábaim között a gyerek wc kagyló, vagy amikor ráállok a deszkára, és kicsorog belőlem… vaaagy, hogy milyen fizikai fájdalmaim, testi érzéseim voltak, amikor nőtt a cicim, vagy amikor elkezdtem menstruálni. Azt is jó lett volna nem az Édesanyámmal, hanem egy más, objektív nőkkel megbeszélni, hogy mihez kezdjek, ha a fiúk, akikkel eddig ping-pongoztam, teniszeztem vagy fociztam, már puszit akarnak adni a számra, és simogatni „tapizni” testemet, ahol nem illik… vagy amikor a szexualitás belépett az életembe, akkor mi is történik ott valójában, az én testemben és a lelkemben… kivel tudjuk ezt megbeszélni? Igen barátnőkkel, aki lehet nem tapasztaltabb, mint én magam, de majd ő, „jól megmondja a tutit”….
Ó igen, tudom, mindannyian megtanuljuk, megtapasztaljuk leginkább a saját bőrünkön, és persze felnövünk, és túléljük, azonban mennyivel kellemesebb lenne, ha lennének olyan előttünk járó nők (nem csak az anyáink és a nagymamáink), akikkel meg lehet beszélni nyíltan, őszintén és ítélkezés mentesen, hogy amikor a kislányból egyszer csak NŐ lesz, hogyan, és miként cselekedjen helyesen, önmagát, és másokat a legkevésbé bántva, az Univerzális törvények szerint. A szakrális női tudás ezt mind tudja, azonban mi elnyomjuk magunkban…
Még középiskolában történt, hogy az egyik tanárom azt mondta nekem, hogy vegyem tudomásul, hogy egy szép nő nem lehet okos is, és én nála, úgy sem kapok jobb jegyet hármasnál… …és így is volt egy ideig. Egészen addig, amíg Édesanyám meg nem elégelte, hogy sokat sírok emiatt, és megkereste személyesen tanár urat, majd beszélt vele. Kérte őt, hogy ne mondjon ilyet nekem, mert ez nagyon bántó, és ne skatulyázzon be, amikor nem is ismer.Aztán ezután a beszélgetés után, a tanár úr odajött hozzám, és számon kért, hogy az én, igen csinos, és fiatal anyukámnál hogy mertem őt így „eláztatni”… Meredt szemekkel, szó nélkül pislogtam rá, és nem értetettem, nem szóltam semmit, csak néztem… mindezek után, néha, már kaptam egy-két 4-est is, de innentől, nem is igazán törtem magam a tanulással az ő órájára, figyelmemet másfelé fordítottam.
Azonban, mikor így utólag végiggondoltam ezt az egész helyzetet, nem is tudom, hogy bóknak, vagy fenyegetésnek, szánta tanár úr a kijelentését, mindenesetre annyira inspiráló volt számomra ez a mondata, hogy talán ez is, az egyik oka annak, hogy ezután 3 mérnöki diplomát abszolváltam. Már tudom, bennem volt a bizonyítási (vagy megfelelési) kényszer, melyen igen sokat dolgoztam, dolgozok mind a mai napig. Azonban, azt is bevallom, hogy amikor az életemben tanulási lehetőségeket kaptam, én többnyire éltem is velük, és tanultam azt, ami „megszólította szívemet”, amire „hívást” éreztem. Hálás vagyok ezekért a lehetőségekért, mert nagyon sokat tanultam általuk, belőlük, és nem csak lexikálisan.
További tanulmányaim, és munkáim során, többször kerültem hasonló helyzetekbe férfi Kollégákkal, tanárokkal, mint középiskolás tanárommal, és sokáig nem is tudtam a miérteket. Megfigyeltem őket, megfigyeltem magamat. Felismertem, hogy az önértékelési zavarból, és a régi, előítéletekkel bőven „megspékelt” hozott mintázatból fakadóan, mennyi férfi van zavarban, amikor egy határozott, nőies, önmagát értékelő nővel kerül szembe.
Itt egy pillanatra megállnék a NŐIES NŐ kifejezésnél.
Tudom, nagyjából mindenkinek mást, és mást jelent, azonban azt gondolom, hogy abban mindannyian egyet tudunk érteni, hogy nőiessé, egy nőt nem a ruha vagy a smink, vagy a melleinek mérete vagy a tény, hogy nőnek született, teszi őt azzá – persze az is -, hanem, maga a lénye, a kisugárzása, az önazonossága, bármilyen ruhában van, akár van rajta smink akár nincs… Amikor valaki igazán fénylik, az a valaki belülről fénylik.
Szóval, mennyit ér az ember, ha nő?
Pontosan annyit, amennyit sugároz magából, és hát igen, ettől megrémülnek a „régi minta” Lovagjai, mert ehhez az új, nőies, ám erős, önállóan is élni tudó nőhöz fel kell nőni. Már nem lehet lenyomni, elnyomni, zsarolni, megfélemlíteni.
Miért nem? Mert már megtapasztalta önnön erejét, és már tudatában van, ki is ő valójában, azaz, ÖNAZONOS.
Úgy vélem, hogy ez ugyanúgy elmondható a férfiakról is, mert valójában egy férfi sem attól férfias, hogy a fizikai erejét fitogtatja és „gyúr, mint állat”, és megfélemlíti a nőt, és elhiteti vele, hogy nélküle a nő nem tudna élni (még levegőt venni sem), hanem attól lesz FÉRFI, hogy FELNŐTT, azaz ÖNAZONOS, aki TISZTELI ÖNMAGÁT és ez által, a NŐKET is.
Hiszem, hogy vannak olyan férfiak, akik a hozzám hasonló nőkhöz fel tudnak, akarnak nőni, ami nem kor függő, mert ismerek olyan 50+ és 60+ férfiakat, akik még mindig a kisfiús, követelőzős, gyermeki létükbe vannak megrekedve, s egójuk oly hatalmas, hogy elnyomja tisztán látásukat… Ugyanakkor, ismerek olyan 20+ és 30+ éves férfiakat is, akik felnőttebbek az előbb említett generációnál.
Hiszem, hogy mi nők belátjuk azt, hogy nincs miért egymással versenyeznünk – ami egyébként teljesen masculin – mert nem a sminkemtől, vagy a női nemi szerveimtől leszek nő (megjegyzem azzal együtt is), hanem attól, hogy AZ UNIVERZÁLIS TÖRVÉNYEK KERETEI KÖZÖTT MEGÉLEM A NŐI MINŐSÉGEM, azaz befogadó, alázattal teljes, odaadó** minőségben élem a mindennapjaimat.
Hiszem, hogy hamarosan létre jön olyan NŐI KÖZÖSSÉG, amelyik a szívcsakrából valamint a napfonatcsakrából működik, és nem reked meg a gyökér- és a szakráliscsakra szintjén.
HISZEM, TUDOM, hogy ez így van, ez így van, ez így van!
HAJRÁ NEKÜNK, KEDVES HÖLGYEK ÉS URAK, TEGYÜNK RENDET ÖNMAGUNKBAN, a mikrokozmoszunkban, s ez által a makrokozmoszunkban, a környezetünkben meg tud teremtődni a rend, melyből egy csodás rend-szer válik.
ÁLDOTT LÉTET MINDEN ÉRZŐ LÉNYNEK _/\_ ♥
* Szolgálatot ellátó nő. A Protestáns egyházakban lelki gondozást, illetve szociális, nevelői munkát, elsősorban betegápolást hivatásszerűen végző és erre fogadalmat tett, rendszerint társaival együtt, közösségben élő nő.
** Csögyam Trungpa – Láma Csöpel fordításában: Önátadás és odaadás című könyve